Pilinszky János verse
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
 
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Szabó Lőrinc verse
Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
a szerelem gyökerei hogy isszák.
 
Gyökerek s láthatatlan ágak
kötnek tehozzád s fölém lombosodnak
gyönyörű dús tavaszi koronának.
 
Lombosodó napos tavaszban,
bámuló kertész, nézek szanaszét:
rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van.
 
Ó, erdőknek s szent hajnaloknak
viharai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
 
Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal:
sebeimből mindig kihajt a friss ág –
s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
 
Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
testvérgyökerek ajkai hogy isszák.

Áprily Lajos verse
Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.
 
A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.
 
A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.
 
A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.
 
A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.
 
Most elszakadt a gömb-zsineg
s a gömbje boldogan lebeg.
 
Ringatja a tavasz szele -
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

Reményik Sándor verse
Ütött az élet? durva, póri hadnak
Tűrted orcátlan, győztes röhejét?
Én rád hajlok és megsimogatlak.
 
Az országúton rádfröccsent a sár?
Le rólad égi lánggal égetem,
Az én oltárom megtisztulva vár.
 
Emésztő láz kavarja, gyötri véred?
Én minden vágyad dalba szűröm át
És bizony mondom: megnyugtatlak téged.
 
A lehetetlent űzöd sebborítva?
Jer, hadd a hajszát, süllyedj el belém,
Itt minden üdvösséged meg van írva!
 
Akit legjobban szeretsz, elhagyott?
Kifosztott, ájulásig gyönge vagy?
Jer, támaszkodj rám, én erős vagyok!
 
Nevetsz, ha buborék vagyok csak, álom?
Kövess és lássa bámuló szemed,
Hogy úr vagyok én millió halálon!
 
Én megérintem hűvös szürkeséged,
Én új Midás s e bűvös kéz alatt
Izzó arannyá lesz, amihez érek.
 
Ha van halott virágod, add ide,
Mártsd medencémbe száraz szirmait
S im, mindnek üde, bársonyos színe!
 
Ha gondod van még, szegény, beteg árva:
A léghajómból rendre kihajítjuk,
Úgy lebegsz majd az őrült magasságba.
 
Tudom, követ a köznap: porkolábod -
De én ragadlak ünnepi tetőkre
És fenn – egy percre – eloldom a láncod.

Nagy Gáspár verse
Ima az, ami
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –
 
és ima az, ami
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.
 
Ami ima, az
már az elejétől a végéig
megfordítva is ugyanaz marad,
ugyanannak szóló szó –
 
és ami ima, az
mégis váratlanul nyílik ki
ég és föld határán,
akár egy szirmos ejtőernyő.

Csanád Béla verse
Az életem
részesedés mindenben.
Szüntelen áramlás.
Szüntelen jelenlét.
Szavaim, mint a követek
előttem járnak,
s jelek szegődnek a nyomomba.
 
Lobogóm
tenyérnyi folt az égen.
Nem felhő, nem fantázia.
Fény és reménység.
Egy ajtószárny.
Egy angyal szárnya.