ARS SACRA
2026. szeptember 12-20. „Reményt és jövőt adok nektek” (Jer 29,11)
Ars Sacra Fesztivál  •  séták  •  galéria  •  média  •  hírek  •  kapcsolat huen

Eötvös József: Búcsú

Isten veled, hazám, bátrak hazája,
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermek-reményim a bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek;
Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
 
Nem mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyúlnak oly magasra bérczeid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid:
Virág mit ér, mit ér a bércz nekem?
Hazát kiván, hazáért ver szivem.
 
Az ég egy kincset ád minden hazának
S a nemzet híven őrzi birtokát;
Császárról szól a franczia fiának,
Büszkén mutatja Róma ó falát,
Hellásznak kincse egy elomló rom:
Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.
 
Hallgatva áll Rákosnak szent határa,
Ah, régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövényt takar;
Hallgatva áll a tér, szivünk szorul,
S egy köny beszél hazánk nagyságirul.
 
S egy köny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll, egy bús emlékezet,
Nagy sírköve hazámnak temetőjén,
S ráírva mind, mi véle elveszett;
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén meglátni a csaták nyomát.
 
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek
Az új barázdán s régi hősökön
Kalászai, erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt, a férfivér-özön.
Nincs kő határán, nincsen kúnhalom,
De áll a tér s nem vész a fájdalom.
 
S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának
Nagy tűkörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó,
Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?
 
S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könyeid között,
Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött;
Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény,
El még a sír felett is egy remény.
 
És most isten veled, talán sokára,
Örökre tán, hazám, isten veled!
Rég eltűnt ismert bérczid kék határa,
S tovább siet vándorló gyermeked
Ha visszatérek, boldogúlva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
 
1836
 

Valaki jár a fák hegyén

Kányádi Sándor verse
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
 
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
 
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
 
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
 
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

A bor legendája

Gárdonyi Géza verse
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem".
 
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"
 
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!"

Mozart, hegedűverseny

Sík Sándor verse
Mozart hegedűverseny,
Ojsztrah játszik Stradivariusán.
Alázd meg magad szeleburdi versem,
Némulj imára szám.
 
Egy pillantás az emberarc mögé
Egy dobbanás az emberszíven át...
Ember, a szépség a hazád!
Te nem lehetsz az ördögé.
 
Csak egy pillantás, befelé, magadra,
Ahol e percben búg a végtelen,
Még egy szívdobbanás, és megjelen
Lelked vásznán a boldog Isten arca.

A legizgatóbb film

Reményik Sándor verse
Ha egyszer minden láthatóvá lenne,
Ha filmre vetődnék minden titok,
Minden, mi huszonnégy óra alatt
Egy ember lelkén általkavarog:
A tisztátlanság minden ördöge,
A bűn-csírák, a kárhozat-magok, -
Akkor látnók csak, mily sötét az ember,
Milyen feketén lángoló szurok.
De akkor látnók csak, mily szép az ember,
S hogy tusakodnak benne angyalok ‘
Az ördögökkel – naplenyugovásig.

Én Istenem

Juhász Gyula verse
Nekem te nem vagy messze, égi bálvány,
Siketen, zordon trónoló Nagyúr,
Előtted állok én kifosztva, árván
És boldogan, ha ég viharja gyúl.
 
A földiek nekem nem ártanak már
S az égiek testvéreim nekem,
Viharodnak palástját áldva add rám
S villámodat érezzem szivemen!
 
Ó, gyújts ki engem, mint szent jegenyédet,
Hogy égve égjek s a mély éjszakát
Mint áldozati láng ragyogjam át.
 
Mert égve égni: ez a földi élet
S beléd hamvadni boldog epedőn,
Mint kísértet hajnalkor temetőn.

Nem emel föl

József Attila verse
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
 
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
 
Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
 
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
 
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
Online program feltöltésAlapítványLetöltésekBeszámolókFilmArchívumPartnerekAdatvédelem