ARS SACRA

A zsámbékon rendezett kiállítást Kuslits Kata nyitotta meg, a következő szavakkal:

Szeretettel köszöntök mindenkit a „Diákok a magyar szakrális örökség őrzésében” című pályamunkák kiállításán.

Akik már végigsétáltak a tablók előtt, látták, hogy a magyarországi szakrális kisemlékek felkutatása, bemutatása, épségének helyreállítása volt a pályázók feladata. Bármennyire is szeretném, ha megismernék azt a munkát, amit a diákok végeztek, mégis úgy döntöttem, nem fogom a pályázatokat ismertetni, nem fogom a program eredményeit, pedagógiai, művészeti, szociális értékeit ecsetelni.
Most a Szakrális Művészetek ünnepén azt kérem önöktől, mélyedjenek el az alkotásokban, nyissák ki a szívüket, úgy közelítsenek. Szeretném, ha megéreznék, hogy míg a fiatalok egy szakrális tárggyal foglalatoskodtak, részesei lettek egy szakrális folyamatnak. Kérem, ne engedjék, hogy az elsőre szembeötlő hiányosságok elvegyék a kedvüket! Tegyék túl magukat azon, hogy a felmérések, ceruza vagy akvarell vázlatok sokszor ügyetlenek, az apróbetűs esszék nehezen silabizálhatók, s a tablók kivitelezése is sokszor hagy némi kívánnivalót maga mögött.
Úgy közelítsenek a bemutatott anyaghoz, mint ahogy az anyák fogadják május első vasárnapján gyermeküktől a pirosra színezett papír-szívbe rajzolt önarcképet:
fogadják úgy, mint egy vallomást. Vallomást gyermekeink világáról, vallomást Istenükről. Ha így néznek, csodát fognak látni. Engem megrendített néhány dolog.
A Váci Piarista Gimnázium diákjai egy kis Árpád-kori templomot vettek pártfogásukba, melynek már a falai sem állnak. Ha bármelyikünk elsétál az ordaspusztai dombtetőre, lehet, hogy csak szertehagyott kőtömböket talál itt-ott a fű között. A diákok azonban kihúztak egy zsinórt kőről-kőre haladva, összekötve az egykor volt falak elemeit, mindaddig, amíg kirajzolódtak a majd’ 800 éves kápolna terei. S mikor apró mécsesekkel körberakták a mára láthatatlan falak vonalát, varázslat történt. A gyerekek beléphettek a fénnyel rajzolt, fantáziájukban újraépített templomba, ki-ki a magáéba. A kápolna tornyának magasát a szentély helyén a templom szívéből nőtt terebélyes fa jelölte ki. Múlt és jelen összeért, templomépítővé váltak a diákok. Személyesen érintett, elszánt építőkké. Érthető, hogy azonnal ásót akartak ragadni, hogy lefejtsék a falszerkezetről a felrakódott talajt, hogy láthassák, a föld alatt lévő épület olyan-e, mint amilyet a fantáziájuk teremtett.

A mi Istenünk türelmes. Vár ránk.
Megvárja indulásunkat, – óvón betakarja sebeinket, mindaddig, míg felnövünk, s elbírjuk fájdalmas gyógyulásunk.
A mi Istenünk engedi, hogy megpillantsuk Őt.

A Budafoki Szent Péter és Pál kápolna falai majd’ 300 éve állnak ugyan, de a templom évek óta zárva van. Két eltökélt fiatal leány a Szent Margit Gimnáziumból, elérte, hogy bejussanak az épületbe. Fotókat készítettek, beszéltek a plébánossal, levéltári kutatásokat végeztek, írtak, rajzoltak. Aztán egyik reggel friss élénkpiros és kék grafiti- firkát pillantottak meg a templom oldalán: – Ki csúfította el így az ő kápolnájukat? Ki s miért tehetett ilyen gyalázatot? A lányok ebben a pillanatban involválódtak igazán a kápolna-védő programba! A templom az övék, s ők megvédik a romboló kezektől. Ne gondolja senki, hogy fellobbanó haragjuk csupán szalmaláng volt! Azonnal módszert váltottak: haragtól fűtötten elrohantak a helyi főépítészhez, vele és a plébánossal bejárták a helyszínt, templomi gyűjtést szerveztek a kápolna víztelenítésére, dréncsövezésre. Elindult a lavina: mára a fő problémák megoldódtak, a templom körül bibliai játszótér van és rendezett terepviszonyok. A gyönyörű kis barokk templom állandó nyitva-tartását nem tudták ugyan elérni, de legalább a templomajtóra került egy kukucskáló! Aki kíváncsi a belső térre, beleshet.
Húsvét előtt azonban kinyittatták a templomot: osztálytársaikkal olyan misztériumjátékot adtak elő, amelynek minden állóképe a bűnbe esett ember szenvedéséről szól ugyan, de a feltámadásban való hitről tanúskodik. A fiatalok hite és művészete újra szentelte a teret.

A mi Istenünk nem akarja, hogy bajunk essen
A mi Istenünk nem akarja az ukrán háborút,
s hogy hajléktalan emberek kartonlapokon aludjanak.
A mi Istenünk megújítja a föld színét-
újrateremti a szívünket, hogy mindenki beleférjen,
A mi Istenünk velünk akar élni.

Krisztus szenvedéséhez egészen közel jutottak a Fóti Ökumenikus Iskola tanulói, mikor a templom köré épített, pusztulásnak indult stáció-házikókban lévő sérült képekkel kezdtek foglalkozni. Tanáruknak az volt a célja, hogy a diákok ne tartsák az örökségvédelmet fennkölt dolognak, hanem bátran és kreatívan vállaljanak felelősséget környezetükért: a csoportok szimultán dolgoztak a keresztúti domborművek színvázlatain. Addig-addig rajzolták Krisztus hajlott hátát, Mária ölelő karját, színezték az ácsorgó emberek ruháját, míg belelátták a képbe saját magukat is; mindaddig, míg a szívük ezer kérdése, panasza megfogalmazódott. A keresztúti állomásokat saját életük, tapasztalataik fényében vizsgálták meg. Az egyes szám első személyben kimondott vallomásokat, kérdéseket új képi nyelven írták le: saját testüket, környezetüket, élethelyzeteiket használva erre készítettek fotókat a keresztút állomásainak megfelelően. Döbbenten vették észre, hogy mindaz, amiről azt gondolták, csupán történelem s nincs semmi közük hozzá, új megvilágításban, áthelyezett nézőpontból megragadta őket, lelkük legmélyéhez szólt. Különös fotókat készítettek a domborművekről úgy, hogy a fény irányát és erejét ők szabták meg. A gipsz Mária arca markánsabbá vált, olykor a szenvedés ráncai anyjuk mimikáját idézte. Megszerették a fénnyel való munkát. Holnapután, a templomok éjszakáján élő fényfüzérrel kötik majd össze a négy fóti felekezet templomát. Minden apró mécses egy világító betű lesz a szeretethimnuszból, s ezek sorban meg is zendülnek majd: a négy felekezet jelenlévő hívei – szépen egymásután – legszebb zsoltáraikat éneklik.

Én Istenem, te kibírtad a sötétet –
én félek. Mint a szarvas hűs forrás után, úgy vágyom bíztatásod. Rejtekbe bújva hallgatom, hogy kegyelmet adsz annyi keserves szégyen után is –
Szeretlek. Én ragyogó Istenem!

Az utak mentén felállított, megcsonkított kőkeresztekre a kazincbarcikai diákok lettek figyelmesek. A battonyaiak még a szántóföldek barázdái között, vagy a kiemelkedő halmok tetején is találtak elhagyatott feszületeket, pléhkrisztusokat.

A Jászapáti és a Zsámbéki iskolások a temetőt járva tették fel kérdéseiket. Ki és miért állította e kereszteket? Egyetlen ember hálából, vagy egy falu közössége történelmünk valamelyik magyar- vagy vallásellenes korszakában jobb időkért könyörögve? Fotóztak, rajzoltak, vizsgálódtak. Vízelvezető árkot ástak, bokrot metszettek, újra festették a lekopott feliratokat, rendbe tették volt tanáraik sírját, megmintázták a képoszlopokban rejlő Babba Máriákat, restaurátorok tanácsai szerint kezelték a víz mállasztotta köveket. Felkutatták és megkérték a keresztállító öregeket, hogy meséljenek. A kérdések során családok története göngyölődött fel, s a haza történelmével összefonódó sorsok. Az övék, a régieké, akik megszállással, csecsemőhalállal, pestissel küzdöttek, vagy hálát adtak a frontról hazatérő apáért, leprából, bűnből való gyógyulásért, megtérésért. Megrendítően bizonyítják ezt a diákok készítette riportfilmek, melyek végül is az Isten és az ember legbensőségesebb egymásrautaltságát mutatják fel. Kiderült például, hogy a Battonya környékén felállított Balta-kereszt tövében írta József Attila a Lázadó Krisztus című versét, ami miatt először fogták őt perbe sajtó útján elkövetett istengyalázás vétsége címén. A költő nyílt válaszlevélben védekezett: lázadó szavai – Istenhez forduló hiteles vallomás. S mikor a pályázó gyerekek megtudták, hogy József Attila éppen annyi idős volt ekkor, mint ők most, lassacskán egymásra kopírozódtak a képek: a diákoké, a 17 éves József Attiláé, s a megfeszített Krisztusé.
Az idő kitágul, a test új szépséget nyer, a sors új távlatokat kap.
Ha nem hiszik, nézzék meg!
Nézzék meg Beke Mari tanítványainak rajzait, különösen jól látszik mindez azokon a fényképeken, ahol a diákok kezükben tartják munkáikat. Nézzék meg a gyerekarcok vonásait, s az általuk festett Krisztus-arcot! Megható a hasonlóság!

Az én keresztre feszített Istenem nem mozdul innen, amíg én is itt vagyok.
Keresztre szegezve vár, mert nélkülem nem akar feltámadni.
Egészen közel jön hozzám, mert kellek neki – mert szereti az én életemet.
Az én fajtámból való, én pedig az övéből.
Ő ember, én pedig szinte Isten.
Hogy megízlelhessem az istenséget, ő kér könyörögve:
„emésszétek fel lényegem,
hogy éhségtek megértsem!” (Pilinszky)

Hölgyeim és uraim! Ez itt szakrális kiállítás.
Fogadják szeretettel!

Diákok a magyar szakrális örökség őrzésében

BESZÁMOLÓ